3.bejegyzés

3.nap

 Álmosan és kábultan kaptam fel a fejemet Ellie Goulding Your song című számára. Először is, azon csodálkoztam, hogy miért nem a macskanyávogás szól, ami minden reggel még rémesebbé teszi a felkelést, a másik meg az, hogy szombat reggel fél hétkor miért szól. A második kérdésemre hamar választ kaptam. A csengőhang természetesen Fior nevető arcával társult a telefonom képernyőjén. Végül rávettem magamat, hogy megnyomjam az érintőképernyőn a fogadás gombot.

-Sziaaaaa.- visított bele azonnal a telefonba, én meg addig eltartottam magamtól a készüléket,és elgondolkoztam azon, miért nincsenek nekem normális barátaim. Azonban, mivel hajnal volt, és még a Nap is aludt, nem találtam választ a fejemben.

-Mömöm…- nyögtem bele a mobilba, ami addigra elcsendesedett.

-Lent várunk. – jelentette ki,mire nagy nehezen felültem az ágyamban, és hunyorogva néztem az erkélyajtóm felé. Kint még sötét volt.

-Nem akarok felöltözni. – motyogtam érthetetlenül. Egy hatalmas sóhaj kíséretében felálltam, és kinyomtam a telefont, amiben Fior a győztesek nevetésével konstatálta, hogy elkezdtem készülni.

Fél órával később kivasalt hajjal, kisminkelve és persze felöltözve, – hiszen ez is fontos- ballagtam ki az ajtón. Aztán már dugtam is vissza a kulcsot a zárba, hogy ismételten kinyissam. Azonban, mielőtt ezt megtehettem volna, Baki Fiorral együtt átmászott a kerítésen. Utóbbi ezt követően a lábait az én jobbom köré tekerve kapott el.  Baki, amíg én szabadulni próbáltam, és elsősorban nem ráesni a kutyára, aki természetesen élvezte a műsort, és azonnal megjelent téli álmából, addig hátulról átkarolva próbálta kiszedni a kezemből a lakáskulcsot.

Eközben meghallottam, hogy valaki felnevet. Elfordítottam a fejemet, és ő az autónak támaszkodva állt, ajkán enyhe mosoly játszott. Akaratlanul is az arcomra szorítottam mind a két kezemet, és nem hagytam, hogy Baki lefeszegesse az ujjaimat a fejemről.

- Gyere már! – sikoltotta Fior még mindig a lábamat szorongatva. Pár másodpercig agyaltam, végül az ujjaim is megadták magukat, és mindkét karomat a törzsem mellé ejtettem.

Felemelt fejjel, -mert mégis elég gyerekesnek tűnt a reggeli patáliánk- indultam meg a kapu felé. Azonban Fior és Baki nem zavartatták magukat, ugyanúgy a kerítésen át akartak távozni. Összeráncolt szemöldökkel néztem rájuk.:

-Ugye tudjátok, hogy a házunk nem egy játszótér?

Luke egy fekete Nissan Juke autónak dőlve nézte a szóváltásunkat, aztán mikor már nem szidhattam a barátaimat semmi miatt, az ajkamba harapva rámosolyogtam.

-Szia. – formálta némán a szót a szám.

-Szia. – köszönt természetes mosollyal a száján, amitől azonnal elöntött a pír. -Ez a te kocsid? - mutattam a járgányra, aminek a kelet felé álló részén a nap sugara jelent meg, ezzel csillogtatva meg a kocsi fényezését.

-Induljunk! – kiabált ki a kocsiból, lehúzva az ablakot Fior. A mutatóujjamat a szám elé nyomva jeleztem neki,hogy a családom többi tagját ne verje fel lehetőleg.

A nyakamat nyújtogatva néztem,hogy hova ülhetnék, de Fiorék befoglalták a hátsó üléseket.

-Hol van Asai? – jutott eszembe a négyesünk utolsó tagja, akit nem láttam. Luke kitárta előttem az anyósülés ajtaját, engem meg a kocsiba ülve azonnal megcsapott egy illat. Az az illat, amitől háborogni kezd a gyomrom, az, amitől a szívem kétszer gyorsabban kezd verni.

-A nagyszüleinél. – adta meg a választ végül a kérdésemre Baki.

-Mi? -kérdeztem értetlenül, mert fogalmam sincs mit kérdeztem és mire válaszolt. Luke eközben bevágta magát mellém a vezető ülésre, és a kulcsot elfordítva indított.

-Tokióban? – gondoltam végül, hogy mire adhatta a válaszát, és mert ebből következetesen ezt lehetett levonni.

-Nem, az Itoshii-ban. – bökte ki Fior, mire mind a hárman felnevettünk. Ez egy japán étterem, ahová Asai nagyszülei minden évben elviszik őt, holott szerintem ő az egyetlen japán gyerek, aki utálja az országa kosztját. Eközben Luke  gázt adott, mi meg elindultunk.

-Egyébként igen.- szólalt meg hirtelen Luke, mire azonnal az arcára meredtem. Csak a motor halk berregését lehetett hallani, mögöttünk Fior és Baki egy békás fülhallgató-elosztóba dugva füleseiket, hallgatták a zenét.

-Igen, az én kocsim. - mondta ismételten, mikor látta,hogy nem nagy rá a valószínűség, hogy reagálok az előző kijelentésére.

-Óh. Mikor szereztél jogsit? - lepődtem meg kellően, és magamban próbáltam számolgatni,hogy ha most 18 éves, akkor körülbelül 17 éves korában kezdte el a  tanfolyamot. Ezt nem tudom, miért tartottam fontosnak kiszámolni.

-Egy hete. - jelentette ki rezzenéstelen arccal, amiről arra mertem következtetni,hogy mindjárt elröhögi magát,hogy: Dehogy, csak ilyen humoros vagyok.

-MI?!- rökönyödtem meg kellően hangosan ahhoz,hogy Fior ijedten kirántsa a füléből az üvöltő fülhallgatót.

-Fior, ki akarok szállni, nem akarok meghalni. Mind megfogunk halni. Jézusom. El sem köszöntem senkitől. És a nagypapa. A nagypapának nem adtam oda az összetört képernyőm javításának az árát....- kezdtem hadarni a problémákat, hogy melyek maradnának mögöttem, ha Luke-ról kiderülne, hogy nem jó sofőr, belehajtana az árokba, és meghalnánk.

Mire a végére értem, három szempár nézett rám döbbenten, végül nem bírták, és kitört belőlük a röhögés.

-Mi mondtuk,hogy őrült.- paskolta meg Baki Luke vállát, erősen azzal a " sajnállak, öreg" kézmozdulattal.

-Egyébként..miért jöttél elénk kocsival? - jutott eszembe ez az apró dolog, aminek az elsőnek kellett volna lennie kérdésem és kiakadásaim hosszú sorában.

Fior és Baki fuldokolva kezdtek röhögni, én meg vörösödő fejjel fordultam hátra hozzájuk.

-Veletek még beszélek. - fenyegettem meg őket, mire próbálták abba hagyni a vihogást, amelynek hangja egy nyerítő ló és egy leölésre szánt disznó utolsó segély"röfögése" között állapítható meg.

-Hozzád osztottak be a Margitszigetre. - adta meg Luke a választ, miután ő is kellően röhögött a számomra érthetetlen dolgon. Kezdett valami nem stimmelni.

-Hozzám? -tettem fel az egyre értelmesebb kérdéseimet, amelyek egy és három szóból álltak.

Fiorék erőteljes bólogatásba kezdtek, amiből sejtettem, hogy az ő kezük van a dologban.

-És miért pont hozzám? - sziszegtem a fogaim közt, és Bakiék megneszelték,hogy egy másodperce kapcsolták fel nálam a képzeletbeli körtét, amely akár ott világíthatott volna a fejem felett.

-Régóta jársz a suliba. Kedves vagy meg szép. És tudsz Luke-nak segíteni. - ecsetelte igencsak sok ideig gondolkozva Baki, akin láttam,hogy nem készült fel efféle kérdésekre.

Eközben a Margitsziget széléhez értünk, én meg az ablaknak támasztott fejjel nézelődtem, aztán fuldokolni kezdtem a nevetéstől.

-Az ott Ruppovik .....tanárnő?

Újabb három arc jelent meg az ablakban, Fiorék hátul kukucskáltak, Luke közel hajolva hozzám nézett kifelé.

A tanárnőről tudni kell,hogy már minden diákja megállapított nála különböző elmebaji formákat. Én szimplán szenilisnek mondanám. A tanárnő hercegnős pólót viselt, amely egy rövidített fazon volt, ezáltal kilógott a hasa, '80-as évek  divatja farmert és egy parti szemüvegre hajazó szemüveg volt a hajára tolva.

-Ő mit tanít? - kérdezte Luke, miközben elindultunk,mert a bámészkodásunk közepette a lámpa színt váltott, és ezerrel dudálni kezdtek a végletekig türelmes emberek.

-Filozófiát. Téged is tanítani fog. - vigyorodtam el,mert eszembe jutott, Zsófi mennyit de mennyit szokott erről a nőről nekem panaszkodni.

Egészen a Westendig hajtottunk vissza,mert egy darab férőhely sem volt a sziget közelében. A parkolóházban keringtünk egy darabig, amíg találtunk egy helyet, pedig szombat reggel fél nyolc volt.

A liftben állva kotorásztam, és nagy erőkkel kerestem a bérletemet, amikor észrevettem,hogy a tükörből egy zöld szempár figyel. A táskába "menekülve" végiggondoltam, milyen bunkón viselkedtem ma vele. Értem/értünk jött kocsival, rávett valakit, pontosabban Fiort és Bakit, hogy hadd legyen velem egy beosztásban. Nagyot sóhajtva eldöntöttem,hogy kedves leszek vele és nem engedem,hogy átvegye az irányítást a lelkem gonoszabbik fele, amely egy ilyen fiúra azt mondja: ...akar valamit. Ismételten felnéztem,és arcát meglátva elmosolyodtam.

A 4-6-sal egy megállót mentünk, onnan meg sétáltunk. Fior és Baki elől, én Luke-kal mögöttük.

-Szóval apámat kirúgták az LMF- től, ezzel költözhettünk másodjára idén. - fejezte be annak a történetét, hogy hogy került pont Budára.

-Másodjára? Ilyen sokat költözködtetek már? - gondolkoztam el azon,hogy azt mondta,hogy idén, ebből arra következtettem, sokszor váltott már lakóhelyet.

-Éltünk már Miskolcon, Egerben... de remélem most maradunk.

-És vannak testvéreid? - szerintem ezek a leginkább érdekes kérdések, bármennyire is "sablonnak" számítanak. Egy emberrel úgy tudjuk megkezdeni az ismerkedést, ha vannak kapaszkodóink,hogy miről beszélgessünk vele, ezzel ismerjük meg.

-Két húgom van. De sokkal jobb lenne, ha most te mesélnél magadról... - próbálkozott, és úgy éreztem, annyi kedve van itt a Margit híd közepén a 32 fokban beszélni a testvéreiről, mintha felelni kellene kimenni a táblához.

-Nem, nem. Én mesélek később. - makacsoltam meg magamat, mert igenis érdekelt bármi róla. - És a barátaid? Akiket ott hagytál a költözéssel?

-Nem volt kiket ott hagynom. Évente költöztünk,így barátokat szerezni olyan volt, mint rávenni egy halat,hogy éljen a szárazföldön. - fejezte be ezzel a nem mindennapi metaforával. 

Elszomorított és egyben elgondolkoztatott az, amit mondott. Egy év alatt barátokat szerezni..ráadásul maradandóakat, iszonyatosan nehéz. Az ember nem tudhatja,hogy ha valaki egy hónap után azt ígéri, örökre a legjobb barátnők, az meddig tart. Lehet,hogy valóban örökké, lehet,hogy még egy napig. Meglehet addig ismerni embereket, de egy év, 365 nap...az embernek olyan kevés az életéből. Egy év ismertség után el lehet felejteni valakit, akit csak ennyi ideig ismertünk. Az emberek agya olyan, akár a szita.

Egy kis gondolkozás nélkül szóltam az előttünk haladó Fiorra és Bakira:

-Gyertek, csináljunk egy közös képet!

Fior szökdécselve pattogott felém, aztán a nyakamba ugrott.

-Jó, de olyat is, ahol nyelvet nyújtunk. - alkudozott,hogy mégis milyen képet készítsünk. Furcsán méregettem, aztán nevetve átöleltem az őrültemet.

-Ide adod a telódat? - fordultam Luke felé, aki kérdőn nézett rám, végül a kezembe nyomta a mobilját. Persze, nem akartam, de önkéntelenül is láttam,hogy a háttérképe..semmi. Szó szerint. Egy fekete, sima háttérkép.

Az önarckép funkciót használva csináltunk pár "mosolygunk, mert ilyenkor azt kell" képet, aztán készültünk a Fior által kieszelt hülyülős képre.

Már mindannyiunk nyelve kinyújtott állapotban volt, mikor elrohant mellettünk  Ruppovik tanárnő. Természetesen az arckifejezésünk egészen megváltozott.

Fior vihogva néz a kamerába, Baki a fejét fogva röhög, Luke lehunyt szemmel nevet, én meg Baki vállára hajtva a fejemet bazsalygok.

A suli idén a mozgássérülteknek, illetve a kerekesszékeseknek rendez futóversenyt. A befolyt pénzből  a Mozgássérültek Intézetét alakítják át. Természetesen ezen az iskolán kívüli programon nem kötelező részt venni, azonban Fiorral mindketten ilyesmi pályára szeretnék lépni, ahol az embereken segíthetünk.  Baki nagypapája kerekesszékbe kényszerült három éve, így ő miatta (IS) jön.

-Jó reggelt, gyerekek! - köszönt minket az információs pult szerű mögött álldogáló igazgató úr. Poroki (igazgató) zöld futónadrágban, hozzá illő légáteresztő pólóban és futócipőben érkezett, ezzel jelezve,hogy részt fog venni az eseményen, amelyet egyébként az M1 fog közvetíteni.

-Tehát, ezeket legyetek szívesek magatokkal vinni. - mutat maga mellé, ahol vagy tizenöt karton van tele buborékmentes ásványvízzel. - Levente és Tia, ti lesztek az ötös állomáson, Baki és Fior, ti a nyolcason. Tudom, össze vagytok nőve, de nincs más hely. - hadarta gyorsan, mielőtt még ellenkezni kezdtünk volna,hogy mi egymás melletti bódékban szeretnénk a vizet osztogatni.

-Tanár úr, Levente jobban szereti,ha Luke-nak hívják. - jegyeztem meg,szerintem kedvesen,ugyanis mindenkit a becenevén szólította, kivéve Luke-ot. Persze, új, de pontosan ezért tettem.

Az igazgató úr félszegen elmosolyodott, és bólintott. Lehet,hogy képzelődtem, de mintha büszkeséget láttam volna a szemében. Ő nem az az intézményvezető, aki egy ilyen megjegyzés után kipécéz, esetleg haragszik . Tudomásul veszi, és befogadja az új információt. Érdeklődik a diákjai iránt, ezáltal is válik jó vezetővé.

Luke és Baki mindketten felkaptak egy-egy rekeszt, mire a bennem szunnyadó feminista feléledt. Luke mellé állva, elkezdtem a kezéből kirángatni a dobozt.

-Szomjas vagy? - kérdezte Luke, alig látva ki a kezében cipelt innivalóktól.

-Nem, csak segítek. - ráztam meg a fejemet, végül felhagytam a kísérlettel, hogy a segítségére tudok lenni.

Az ötös sátorhoz érve, Luke lerakta a terhét az egyik műanyag székre. A kis sátorban, amelyet erre az alkalomra állítottak fel, két műanyag szék volt,amelyekre az egyen- pólóinkat rakták, egy elsősegély láda, a kitűzőink, amelyeken a "diák" név díszelgett és prospektusok.

Fior és Baki közben tovább sétált a saját standjukhoz, mert rájuk már vártak. Ők velünk ellentétben kalóriaszeleteket osztogattak. Fior egy pillanat alatt átvette a pólóját, és máris mosolyogva egy láb-protézissel rendelkező hölgynek adta a müzliszeletét. Ez a pillanat mosolyra késztetett.

A sátorba lépve a kék toppomra felhúztam a lila pólómat, amelyen egy kerekesszék, egy fél lábú ember és egy "Fuss velünk, fuss értünk!" szöveg szerepelt. Aztán az idáig hajamon hordott napszemüveget, letoltam az orromra. Ezzel készen is álltam. Megfordulva elnevettem magamat. Luke pilóta fazonú napszemüvegben állt velem szemben, és a lila póló karjánál kiemelte bicepszét.

-Jó napot! - zökkentett ki a csodálásból egy fiatal lány, aki csonka jobb karján kötést viselt, ami miatt arra a megállapításra jutottam,hogy most amputálták neki.

-Szia. Parancsolj, sok sikert! - emeltem ki a hűtőládából egy vizet, -amit gondolom Luke helyezett át oda - és mosolyogva néztem,ahogy tovább kocog a lány.

-Nagyon a szíveden viseled az embereket. - hallottam meg Luke hangját a hátam mögül, mire még mindig halvány mosollyal az arcomon, érdeklődve fordultam felé.

-Ma már harmadjára csinálsz olyat,amivel meglepsz. – vallotta be őszintén, amivel még inkább felkeltette az érdeklődésemet. Újabb versenyző futott felénk, én már nyúltam is egy vízért és egy mosoly kíséretében indíttottam tovább.

-Ez is. Olyan csodálatot látok rajtad, amikor ezeket az embereket látod. - mutatott a férfi irányába, akinek előbb adtam át a folyadékát. Furcsa,hogy egy napja ismer, és mégis ennyire megérti azt, amit másoknak nálam csak hónapok, esetleg évek alatt sikerül.

Sóhajtva megvonom a vállamat:

-Segíteni szeretnék nekik. Azt sem szeretném,ha a segítségemmel azt éreznék, fél embernek tekintem őket. Én csak segíteni szeretnék,hogy teljesnek és egésznek érezzék magukat. Ha egy vakot átkísérsz az úton, egy idő után maga szeretne menni. Szeretné, ha látnánk,hogy boldogul egyedül is. Él. - fejeztem be a monológomat, szerintem elég érthetetlenül .

Látom Luke-on,hogy mondana valamit, próbálja az imént mondottakat feldolgozni, de újabb futó jön hozzánk.

-És egyébként.. a fotós dolgot is. Szóval. Köszönöm. - forgatta a szemét idegesen, mintha az bosszantaná,hogy nem tudja kifejezni magát.

-És én leplek meg? Nem hiszem,hogy ilyesmit meg kell köszönni. - mondtam teljesen őszintén, miközben arcomon a boldogság kezdett kiteljesedni.

-De. Meg kell. Egy nap alatt olyanok vagytok velem, mintha egy éve ismernétek. Honnan tudjátok,hogy nem vagyok  skizofrén? - nézett rám,olyan "na?" tekintettel. Egy másodpercig komolyan néztünk egymás szemébe, aztán mindkettőnkből kitört a nevetés.

-Remélem, itt több ideig maradsz,mint egy év.- jelentettem be, és ezzel nyomatékosítani szerettem volna benne,hogy kedveljük.

-Azt én is. -értett velem egyet.

Tizenegy órakor átvette a vízosztást a kettes stáció, így az idő további részét beszélgetéssel ütöttük el.

- Ha már te is ezzel kezdted, mesélj a családodról! - fordította el a székét úgy,mint egy kisgyerek, mikor az anyukája esti mesét készül neki olvasni.

-Hatan vagyunk a családban. Két nővérem van és egy öcsém. Igazán őrült család vagyunk. A szó legjobb és legrosszabb értelmében . - nevetek fel, mert annyi emlék önti el az agyamat és a vicces és kevésbé vicces egyaránt.

-Mit dolgoznak a szüleid? - jött azonnal a következő.

-Apukám sebész, de jelenleg egy praxis igazgatója. Anyukám angoltanár.

-A tesóid milyen idősek, hova járnak? - sorolta tovább, mit szeretne rólam...vagyis az életem részeiről megtudni.

-A legidősebb nővérem, Fanni. Huszonegy éves lesz idén, és az ELTE fogalmam sincs milyen szakára jár. Utána Zsófi...- aztán megakadtam,mert eszembe jutott, hogy elvileg és gyakorlatilag is ők osztálytársak.

-Milyen szerinted Zsófi? Bírod őt? - tettem fel a mostanra elég idiótának tűnő kérdést, mivel két napja járt Luke a Toldyba.

-Kedves meg okos. Elég zárkózott. Nem is akart segíteni abban,hogy köze...- harapta el az utolsó szót, mint Darth Vader.

-Köze mi? - kérdeztem vissza elég furcsán.

-Hogy megismerhesselek. - vonta meg a vállát. Nekem meg majdnem leesett az állam.

-Nem valami elzárt uralkodónő vagyok,hogy ne lehessen megközelíteni. Köszöntél volna, odajöttél volna..volnavolnavolna. - én meg csak soroltam,hogy mik lehettek VOLNA azok a lehetőségek, amelyekkel kapcsolatba kerülhettünk volna.

-Jó. Én nem tudtam,hogy másnap már itt fogok veled beszélgetni. - tette fel a kezeit védekezőn, mikor befejeztem a " volna" listám hosszú felsorolását.

-De hát miért? - kérdeztem némi gondolkodás után, mert fogalmam sincs, mitől félt. Nem mondta ki, de a mondandójából erre jutottam.

-Mert elfelejtettem,hogy milyen az,ha az ember barátkozik és sikerrel jár.

Én meg észrevettem,hogy egy könnycsepp ül meg a szemem sarkában.                                

Az érzékenységemet sokan nem értik. De ha most a sztereotípiákat vesszük elő, akkor egy ilyen helyes és jó kinézetű srácnak ezer és még több barátja lenne. De nincsen, mert az embereket nem érdekelte valaki,akit egy évig ismertek. Úgy hiszem, Luke egy idő után bezárkózott, és ő maga nem hagyta,hogy megismerjék. Mert megtapasztalta,hogy az embereket egy év után nem érdekli.  És azzal,hogy azt mondta, nem emlékszik,milyen ha barátai vannak, elindított bennem egy olyan lavinát,amelyet akkor érzek, mikor valakinek súgni kell fizika közben. Ha nem tudom a választ, számít rám. Szeretném, ha a hátam az egész világnak, vagy legalább azoknak az embereknek a problémáit elbírná, akiket szeretek.

-Kirakhatok veled egy képet Snapre?- álltam mellé a telefonommal, miközben ő a maradék vizeket pakolta ki a régen zöld, mostanra szürkére kopott hűtőtáskából.

-Persze.- egyezett bele azonnal, mire magunk elé tartottam a kijelzőt. Fáradt mosoly ült mindkettőnk arcán.

Fiorékkal a Westend parkolóházában beszéltük meg hogy találkozunk, így a délutáni naplementében sétáltunk vissza az áruház felé.

-Egyébként, köszönöm,hogy ezeket megosztottad velem. – mutattam a Parlament irányába, mintha demokratikus titkokat árult volna el.

-Könnyű benned megbízni.

Fior és Baki már a kocsinál vártak minket, hulla fáradtan. Baki fejére egy kék kendő volt kötve. –Rambot is magunkkal visszük? – szóltam be neki, mire mind a hárman felnevettek. Szeretem, amikor az ember érzi az öniróniát, mert Baki saját magát nevette ki kegyetlenül.

-Találkoztam nagypapáddal. – ecseteltem boldogan Bakinak,hogy az öreg Tandl bácsi mennyire jó kondícióban állt neki a versenynek, és mennyire feldobott a vele való találkozó.

-Ja,mondta is,hogy találkozott a következő feleségével. Ezek szerint rád értette. – bökött oldalba Baki Fior előtt átnyúlva, -aki középen ült a kocsiban- én meg vihogva csapkodtam a kezét.

-Mi az Fior-Mior, elfáradtál? – pillantottam a legjobb barátnőmre a visszapillantót használva. Fior magához képest csendesen üldögélt, csak néha visongott, amikor Baki szadizta.

-Rányomultak a nagypapák, ez volt a baja. – szólt bele Baki, mielőtt bármit is válaszolhatott volna Fior.

Na,ennek az lett a következménye,hogy Fior elkezdte Baki fejét mindkét öklével ütni, mire ő röhögve reagált,hogy: miután beleverték a fejét a fémszekrénybe, attól is csak agyrázkódása lett, felőle addig üti, amíg el nem alszik.

-A nagyapád is ott volt, hogy mondhatsz ilyet? – verte egyre erősebben Fior a „beszólót”.

Én hátra fordulva röhögve figyeltem az eseményeket, Luke meg minden egyes piros lámpánál velünk együtt szórakozott.

Először Bakit, aztán Fiort rakta ki a házuk előtt Luke, akik sértődések közepette el sem köszöntek egymástól, de holnapra kinövik azt,hogy csak tizenhét évesek lesznek.

A házunkhoz érve már besötétedett, és meghökkenve tapasztaltam,hogy a házban nem égnek a villanyok.

-Köszönöm,hogy elhoztál. – vettem búcsút, amin egyébként percekig törtem a fejemet,mégis mivel köszönjek el,és ez tűnt a legmegfelelőbbnek. Akkor.

-Én a mai napot köszönöm. – nyílt meg teljesen, én meg azonnal oda hajoltam hozzá,hogy megöleljem. Meglepte ez a hirtelen szeretetrohamom, de viszonozta az ölelésemet.

-Szia Luke! – nyitottam ki a kocsi ajtaját, és kiszálltam.-

-Szia Tia! – húzta le a kocsi ablakát, aztán elhajtott.

Egy ideig még néztem a távolodó autót,még akkor is,mikor már nyoma sem volt.

Végül, kinyitottam a kaput, megsimogattam felettébb értelmesen rám tekintő kutyámat. A házba lépve egy cetli várt az asztalon.

„Vacsorázni mentünk a Il Forno-ba!”

Felmentem a szobámba, benyomtam a kedvenc zenelistámat, és elterülve az ágyamon,hagytam,hogy a „Love me like you do” hallgatása közben elragadjanak a mai nap emlékei. A zenét Fior csengőhangja zavarta meg, én meg az örömből ki sem látva vettem fel a telefont, és felváltva meséltük egy a legjobb barátnőmmel a mai nap eseményeit.